Fontosnak tartom megjegyezni, bármennyire is élek meg nehéznek bizonyos helyzeteket, számomra egyetlen út vezet tovább, mégpedig, ha lehetőségként tekintek rá. Ha már egyszer olyan helyzetbe kevertem magam, hogy megtapasztaltam amikor minden besűrűsödik és nehéz lesz körülöttem, akkor legalább váljon hasznomra. Van bennem kis zsidó vér, előfordulhat, hogy onnan hozom, de ilyen helyzetekben pont jól jön. :) 

Kellemetlen szokásom volt, hogy szeretek felfelé haladni - no nem ez a kellemetlen benne, hanem az, hogy ha úgy éreztem nem tudok feljebb menni vagy nem abban a tempóban ahogyan én azt elterveztem, akkor ástam magamnak egy gödröt és beleugrottam. A gödör aljáról felfelé emelkedni hasonló érzés, mint amikor tényelegesen meghaladod magad. De ez csak egy illúzió, hogy valami kifogásod legyen arra, hogy amúgy nincs merszed/erőd/motivációd stb alapjáraton tovább emelkedni és egy eddig általad ismeretlen útra lépni, gödör nélkül. 

Az első lecke is levitt a gödrömbe, méghozzá jó mélyre. Nem lehetett nem felismerni mi történik velem. Mély önvizsgálatot tartottam, ugyanakkor a lelkem olyan érzékeny volt még, hogy őt hagytam pihenni, óvatosan, gyengéden bántam vele és a fizikai térben indítottam el a változásokat. A lelkem is meg fog érkezni, tudtam, de sokmindent kell kihevernie. Van, hogy gyógyulásunk útja belülről indul kifelé és van, hogy kívülről indulunk befelé, éppen mire van erőnk, szükségünk. Én az utóbbit választottam. Visszavettem a munkából. Megtiltottam magamnak, hogy éjjel vagy hétvégén dolgozzak. Elkezdtem figyelni a testem határait. Mennyit bír, mikor jelez, hogy elég volt, mikor van tele energiával és mikor szeretne csak úgy lenni, feladatok nélkül. Figyeltem az étkezésemre is. Elkezdtem egy gyulladáscsökkentő diétát. Pihentem. Aludtam volna - de addigra alvászavaraim lettek, így az csak jóval később, majd másfél évvel az első lecke után oldódott meg. Közben óvatosan, de a lelkemmel is elkezdtem foglalkozni: sokat gondolkodtam magamon, az életemen, az igényeimen és ez jó volt. Rengeteg kérdést tettem fel magamnak, melyeket egy naplóban vezettem. Pl. Ha a pénz nem számítana, mit csinálnék igazán? Ha most pottyannék le a Földre, mihez kezdenék? Ha semmi kötelezettségem nem lenne, hogyan tölteném a napjaimat? Ha az elsimerés nem számítana nekem, milyen ember lennék? - és hasonló kérdések. (Az Access Consciousness kérdései nagyon bejöttek nekem). Elkezdtem kérni. Kérésnaplót vezettem, minden egyes este. Miért? Mert jó érzés volt arra gondolni, amire szükségem van, amit szeretnék. A legtöbbet leírt szó a naplómban a “szabadság” szava… 

Egy szó, mint száz, lassan tényleg lassan, mert ez a lecke óvatossá tett, de elindultam a tudatosságommal karöltve a változás útján. Messze volt még a cél, de napról napra egyre jobban éreztem magam. 

A probléma egy volt - kérdés, hogy ez valóban probléma-e - annyira féltem attól, hogy újra gödröt ások magamnak úgy hogy észre sem veszem, majd egyszercsak putty belepottyanok, hogy egy részem lefagyott és nem nem mozdult. Egyre nehezebb volt új dolgokat kitalálnom. A kreativitásom egy része leállt. 

Egy bölcs ember, akihez akkoriban vittem a lelkem gyógyulni azt mondta nekem, hogy harmónia van a világban. Ha túlhajtod az életed, az a harmónia miatt, meg fog pihenni. Ez a törvényszerűség. “De mennyit fog pihenni?” - kérdeztem. Erre csak annyit mondott nekem: “Amíg vissza nem áll az egyensúly…”