Szerintem ti is kitaláljátok, kedves Olvasók, mi a kezdő vállalkozók egyik legnagyobb félelme. Mi az amiért többen mondják azt, inkább bele sem vágnak… Nos, ez a félelem maga a kudarc. És nem csak amolyan kudarcocska szépen csendben elsunnyogósdi, hanem a nyilvános kudarc. Hiszen kiállsz a rivalda fénybe, hirdeted magad, terjeszted a környezetedben, családodban, barátok között is, hogy mit árulsz - legyen az szolgáltatás vagy termék. Szóval innen már nincs visszaút. Ha nem jön be, akkor neked nyilvánosan nem sikerült valami. Több vállalkozó, cégvezető is jár hozzám és ők is megerősítették azt a tényt, hogy ha csak önmaguk tudják, hogy nem sikerült valami, az közel sem olyan fájdalmas, mint amikor a nyilvánosság elé van tárva. 

Könnyen kitaláljátok bevezetőm után, hogy ez nekem is hatalmas félelmem volt. Ott ült a “kudarc mumus” a vállamon és a következőket suttogta a fülembe: 

“Inkább ne hirdesd magad, akkor nem fogják megtudni, hogy nem jártál sikerrel!”

“Szánalmassá válsz, ha elbuksz!”

“Mekkora szégyen lesz, ha senki nem jön el a programodra!”

“Az is iszonyatosan gáz lesz, ha csak egy vagy két ember jelenik meg!”

“Azt fogják hinni rólad, hogy lúzer vagy ha ezt most le kell mondanod!”

“Sajnálni fogják a kis szerencsétlent!”

“Nem vallhatsz kudarcot! Ez parancs!” 

Reggelig sorolhatnám sajnos, annyi önszabotáló gondolat támadt meg mikor elkezdtem hirdetni egy-egy eseményt vagy programot. 

Rettentően stresszes és félelmetes volt az elején csoportos eseményeket és programokat hirdetni. És meg is történt amitől a legjobban féltem:

Senki, de senki nem jelentkezett egy meditációs csoportomba, egy eseményemre sem. Emlékszem, ültem az akkori irodámban és csak bámultam a gépemet. “Megtörtént. Elutasítottak.” 

Innen szeretném folytatni a történetetet, mert a lecke tanulsága még akkor, abban az egyik legszörnyűbbnek hitt órában megérkezett hozzám. 

Hamarosan megírom milyen érzés látogatott meg és azzal az érzéssel milyen nézőpont alakult ki bennem.